A Holdújév nyolcadik napján is hópelyhek csipkézték a tájat.
Fu Hua a szolgáló lány, egyszerű pamutruhában sétált a szeles hegyi ösvényen, kezében egy kosarat tartva. A havazás megélénkült, hófehér fátyollal vonva be a tájat, a törött és megviselt ágacskákat is vastag hótakaróba burkolta. Elővigyázatos léptekkel haladt az ingoványos úton, mivelhogy az erős havazás lelassította, úgy festett, mintha minden lépte egyenlő távolságra helyezkedett volna el, egy hüvellyel sem távolabb, sem egy hajszálnyira közelebb.
Életnek nyoma sem volt ebben a csendes ürességben, csupán a hópelyhek csendbe fojtott kavargása sodort hangszilánkokat vásznára. Fu Hua ajkain át távozó köd festett fehér lidércet az üresség papírtestére, és elhalóan mosolygott. Meggyorsítva lépteit, rábukkant egy fenséges örökzöldre, egy robosztus nyári lakhely alakja rajzolódott ki előtte.
A ház a szikla peremén állt, tökéletes kontrasztot alkotva az örökzöld oldalával. A két emeletét bambusz kárpit borította, melyek eredetileg azt szolgálták, hogy védelmet nyújtsanak a hóviharok okozta hideg ellen.
Fu Hua a ház előterébe sétált s könnyedén fellépkedve a lépcsőfokokon, oldalra seperte a függönyöket.
Fiatalúr – szólította meg, de annak ellenére, hogy ajkairól leröppent a szó, válasz nem érkezett, a ház teljesen üres volt. A mosolya aggodalomba és elkeseredésbe olvadt. Mereven letette a földre a kosarat és a háta mögött ívelő hegyek felé fordult.
Dühösen a hegy teteje felé vette irányát, s félúton egy hatalmas sziklakőibe botlott. A sziklakő közelében megtalálta a személyt, akit egészen eddig keresett.
Háttal ült neki, fehér rókabunda óvta vállait, egy maroknyi lágy fehérség. A távolt fürkészte, fel sem tűnt neki a másik ember jelenléte. Hosszú, fekete haját aranyeső díszítette hajtű fogta össze, de még így is tincsek csiklandozták lágyan fülét, a szél dalára ringatózva.
Vékony réteg hó pihent fején és vállain, mintha csak beleolvadt volna a havas tájba egy pillanatra, elnyelvén az ezüstös ölében.
Fu Hua összevonta szemöldökét, és lágyan megszólította.
Fiatalúr.
A fiatal felé fordította a fejét, megmutatva a csendesség erejébe vont vonásait. Ajkai vékonyak voltak, pisze orra és gondolatokba merült sötét szemei, melyekben jobban elmerülvén a semmi alakja bukkan fel. Ajkaira sebek festették fel magukat a hidegtől, s lilába torzulva, ugyan nem tűnt kellemetlennek, úgy festett, mintha az fakulás peremén állt volna, mint a víz mosta tinta.
Azonban ez a tünékeny elegancia, az emberekben azon gondolat magját ültette el, hogy könnyeddé semmi válhat.
Fiatalúr – meglátván a fiút, Fu Hua feszültté vált, s gondolkodás nélkül előrébb lépett, hogy hangoztathassa ellenvetését. – Mióta tartózkodik itt kint? Mit tenne, ha ez a levegő a halál fagyos karmai közé taszítaná?
A fiú, aki egy sziklatömbön üldögélt, arcára megbánás kúszott, miután a szolgálólány lekorholta. Sietősen felállt és leseperte magáról a hópelyheket, aztán így felelt, negédes hangon:
Túl sokáig voltam a pavilonban, unalom lett úrrá rajtam, így úgy döntöttem, hogy sétálok egy kicsit.
Fiatalúr! – A szolgálólány ajkán megannyi szó hevert, de mielőtt kimondhatta volna őket, végül visszanyelte kesernyés ízüket. A fiú állapotára gondolt, így csak néhány hangtalan panasz rekedt meg torkában, mielőtt visszaküldte a pavilonba a fiút. A fi válaszolt, de nem mozdult. Pislogott néhányat fakó tekintetével és ártatlanul ezt mondta: